Horváth Pál - Hálózatsemlegesség - kinek az érdeke?

horvat_pal_1.jpgKevés olyan sokat vitatott tárgyköre van a távközléspolitikának, mint a hálózatsemlegesség kérdése. A vitatkozó feleknek kemény és méltányolható érveik vannak, de a meditációra hajlamos olvasó könnyen rájöhet, hogy a kép nem fekete-fehér, nem a rosszak és a jók konfliktusát látja, hanem méltányolható érvek szólnak a diszkriminációmentes hálózathasználat mellett és ellene is.



Pontosabban, a mi kultúrkörünkben az ellene szóló érvek felemlítése a hivatalos kánon szerint nem illendő, könnyen a naiv idealisták és a hálózati szocializmus híveinek kereszttűzében találhatja magát, aki felveti, hogy súlyos üzleti és érdekeltségi kiegyensúlyozatlanságokkal terhelt a szélessávú infrastruktúra fejlesztőinek és a hálózatokon tartalmat forgalmazóknak a viszonya.


Az EU tagországok nemzeti szabályozó hatóságai koordinációs testületének (BEREC) a kimutatása szerint az EU mobil előfizetőinek a 20%-át érinti az a körülmény, hogy a vizsgált 115 mobil szolgálattóból 41 korlátozza a rivális szolgáltatások elérését.A vizsgált 266 fix hálózatból 49-en tapasztaltak hasonló helyzetet.


Egyes kisebb tagországokban az előfizetők 95%-a kap valamilyen módon korlátozott szolgáltatást. A korlátozást sok szolgáltató úgy nyomja le az előfizetők torkán, hogy az előfizetői szerződésben elfogadtatják az előfizetővel a file megosztás és a VoIP tiltását.


Egyes internet szolgáltatók külön díjat kérnek az IP telefonálás lehetővé tételéért. Egy valódi versenypiacon ez nem okoz problémát, mert az előfizető választhat más szolgáltatót. A gond ott kezdődik, ha az ügyfélnek nincs tényleges alternatívája. A hálózatsemlegesség Európában eddig még nem okozott súlyos piaci konfliktusokat.


Az Egyesült Államokban merőben más a helyzet. A konfliktus azzal került a felszínre, hogy a Verizon még 2006. februárjában ingyenebéddel vádolta mega Google-t. 2007. októberében azonban a Comcast már megszorításokat alkalmazott file megosztó szolgáltatók ellen. Válaszul az FCC megtiltotta a megszorításokat, majd a Comcasttal vívott perben veszített a bíróság előtt. Az FCC ismét erőből lépett: 2010-ben új hálózatsemlegességi szabályokat hozott, melyek 2011. novemberétől hatályban vannak. Piaci szereplők ezt megtámadták, bírósági döntés 2013. tavaszára várható – az előjelek kevés esélyt adnak az FCC-nek.


Érdekkonfliktus a háttérben

network-cable-1.jpegVajon mi korbácsolta fel ennyire a kedélyeket az USA-ban? Tagadhatatlan, hogy rövid idő alatt a világ leggazdagabbjai közé került Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója, elképzelhetetlen magasságokba tört a Google értéke, hatalmas összegért kelt el a Skype, sikertörténet a nagy sávszélesség-fogyasztó YouTube. Üzleti sikerükben meghatározó része volt a szélessávú elérési hálózatokba befektető vállalkozóknak, akik lehetővé tették, hogy a sikercégek sikerszolgáltatásai mindenkihez eljuthassanak, miközben egy szélessávú hálózat megtérülésére sokszorta hosszabb ideig kell várni, és a hálózati befektetéshez sokszorta nagyobb összeget kell megmozgatni, mint a tartalomszolgáltatások esetén. Az igazságtalanság gyökereit abban vélhetjük felfedezni, hogy a befektetett összeg megtérülési mutatói (RoI – Return on Investment) a tartalomiparban messze jobbak, mint az infrastruktúra iparban és az olló bizonyosan tovább fog nyílni.


Ugyanakkor miért is fizetne elő szélessávra bármely ügyfél, ha korlátozva lenne a számára értékes tartalmak és szolgáltatások elérésében?


Mi más tenné érdekessé a nagy sávszélességű előfizetői csatlakozások bérletét, mint a sokak számára az életmódjuk nélkülözhetetlen részévé vált szociális média és tartalomszolgáltatások elérhetősége? Ha pedig a hálózatos befektetők boldogtalanok a lassú megtérüléssel, akkor miért nem fektetnek inkább a tartalomiparba - node, akkor meg ki építené meg a superhighwayt?


Jobb lenne talán, ha az infrastruktúra-építők a pénzük egy részét a tartalomiparba fektetnék és a saját hálózatukon preferáltan a saját tartalmukkal szolgálnák ki az ügyfeleiket?


Bizonyos, hogy ez utóbbi kimenetel lenne a fogyasztók számára a legrosszabb és a szabályozó hatóságok sem kaphatnának nehezebb feladatot, mint az üzleti modellek kiegyensúlyozatlansága miatt, kényszerűségből a vertikális integráció útjára sodródó szélessávú operátorok megregulázása. Lennie kell tehát olyan köztes megoldásnak, amely – hálózatos szemüvegen át nézve - a hálózaton élősködő, ingyen utazó tartalomszolgáltatókkal szembeni védekezésül, a megtérülési pozíció javítása érdekében a szelektív szolgáltatástiltást vagy a vertikális integrációt választó szélessávú szolgáltatók számára olyan esélykiegyenlítési megoldást kínál, amely megfelelően szolgálja a tartalomszolgáltatók, hálózati befektetők és a fogyasztók érdekeit.


Bizonyosan van ilyen optimális helyzet, de vegytiszta formában még egyetlen országnak sem sikerült olyan hálózatsemlegességi politikát alkotnia, amely garantált védelmet nyújtana az ellenérdekelt felek bármelyikének a társadalmat sújtó túlzott érdekérvényesítésével szemben.


Lehet, hogy a tárgyban óvatosan haladó Európa közelebb áll a megoldáshoz, mint tengerentúli szövetségese, az USA, ahol a felek harcban állnak és a harmadik, az igazságtevő fél, a szabályozó hatóság szorult helyzetben van.


Aktivista politikája miatt az FCC részben saját magának felróhatóan van szorult helyzetben, másrészt pedig azért, mert az USA alkotmánya olyan határozottan védi a magántulajdon szentségét, hogy sokak véleménye szerint az FCC 2010-ben elfogadott hálózatsemlegességi szabályozása a hálózattulajdonosokat a magántulajdonukat képező hálózat méltó ellenszolgáltatás nélküli használatának tűrésére kényszeríti, megsértve ezzel az USA Alkotmánya Ötödik Módosításának a Kisajátítási Záradékát.


A magántulajdon dogmatikus értelmezése ugyanis feltételezi, hogy a tulajdonos szabadon határozhassa meg azt, hogy ki, milyen célra és milyen feltételekkel használhassa a tulajdonát. Ezzel szemben az FCC hálózatsemlegességi szabályozása mintegy állandó virtuális használati jogot ad a tartalomszolgáltatóknak a magántulajdonú hálózatok igénybe vételére. Amennyiben bizonyítható, hogy a szabályozás nem garantál méltó térítést a kötelezettségként kirótt hálózathasználatért, az FCC megfelelő törvényi felhatalmazás nélkül intézkedett a hálózatsemlegesség ügyében. Az FCC döntését a piaci szereplők, a Verizonnal az élen megtámadták - a Legfelső Bíróság döntése 2013. tavaszára várható. Az EC szintén 2013. tavaszára halasztotta a hálózatsemlegességgel kapcsolatos többéves munkája következtetéseinek a nyilvánosságra hozatalát.


Talán nem véletlen, hogy az európai vélemény nem előzte meg az amerikait. Európában ugyanis kevésbé sürgős a verdikt kimondása, mert a 90-es évek európai piacliberalizációja következtében kontinensünkön – egyelőre – erősebb a piaci verseny, mint az Egyesült Államokban, ahol a 80-as években végrehajtott „divestiture” („Bell Anyó” szétdarabolása) és az azt követő liberalizáció után határozott piaci visszarendeződés történt. Ugyanakkor Európa számára különös kihívást jelent az a körülmény, hogy szélessávú infrastruktúrafejlesztésben lemaradóban van a világméretű összemérésben, miközben a sávszélességet igénylő alkalmazások és tartalmak jó része amerikai, azaz a hasznok egy része nem Európában csapódik le.


Gazdasági gyökerek

Amiről valójában szó van, az elsősorban nem szabályozási, hanem gazdasági kérdés. Míg ugyanis az elmúlt két évtized szabályozási erőfeszítései valamelyest megoldották a klasszikus távközlési szolgáltatások gazdaságilag is ésszerű szabályozását, azaz fenntartható üzleti modellt eredményező távközlésszabályozást hoztak a klasszikus fix és mobil szolgáltatások terén, ezek a szabályozások alkalmatlannak bizonyulnak a kiterjesztett, a tartalmakat is magába foglaló infokommunikációs üzlet szabályozására.


A bulvármédia híreivel szemben ugyanis az amerikai hálózattulajdonosok nem kitiltani akarják a hálózatukról a nagy forgalmat generáló alkalmazásokat és tartalomszolgáltatókat, hanem strukturált hozzáférés-árazással részesedni kívánnak annak jövedelmeiből a hálózati beruházások jobb megtérülése érdekében.


Látva a kényszerhelyzetet, a probléma megoldása feltehetőleg Amerikából jön majd, az EC illetékeseire pedig az marad, hogy tekintve az EU sajátos helyzetét és érdekeit, az amerikai szabályozást átültessék az öreg kontinens feltételei közé.


Ez önmagában sem kis feladat, mert időközben az EC felelősei észlelték a szélessávú infrastruktúra fejlesztésében gyorsan halmozódó európai lemaradást és elindultak az átmenetileg egyedül járhatónak bizonyult úton. Hároméves munkával átdolgozták és 2013. januárjában hatályba léptették a szélessávú infrastruktúra állami támogatására vonatkozó Iránymutatást. Az Iránymutatás tág teret nyit a hálózatfejlesztések állami támogatásához mindenütt, ahol a piaci szereplők nem vállalkoznak az újgenerációs hálózati elérés három éven belüli kiépítésére.


Eszerint az EU tagországokban kétféle térség létezik: az egyikben elegendően nagy a fizetőképes ügyfélsűrűség ahhoz, hogy a hálózatok üzleti megfontolások alapján a közeli jövőben megépüljenek – ezzel az államnak csak annyi dolga van, hogy a felhasználókat a meglévő szabályozási eszközökkel védjék a szolgáltatók piaci túlerejétől -, a másikban a piac nem ígéri a beruházás elvárható megtérülését, ezért itt az állam támogatást nyújt a hálózatok kiépítéséhez.


Az Európai Összekapcsolási Eszközben az EC megoldást keresett hálózatfejlesztési piaci források mozgósítása céljára. Azonban a mozgósítani szükséges piaci forrásokhoz képest inkább csak jelképesnek tekintett összeg (7 Mrd EUR) jórészt áldozatul esett a 2013-ra szóló költségvetési alkuknak és csak 1 Mrd EUR maradt belőle, ami vagy az Eszköz végét, vagy valamikori újjáélesztésének szükségességét veti fel – talán a 2014-es EU választások után.


Látni kell ugyanis, hogy itt már nem a hálózatsemlegességről, és nem az újgenerációs szélessávú ellátottságról van szó, hanem Európa kilábalásáról az elhúzódó válságból, illetve ennél is többről: Európa globális versenyképességéről. Újgenerációs szélessávú infrastruktúra nélkül Európa nem tudja sikerrel megvívni a XXI. század elejének globális gazdasági csatáját. A sikerhez nem csak a hálózatokat, hanem az arra épülő iparokat is talpra kell állítani.


Meg kell érteni az anyagi javak és az információ keletkezési, áramlási és felhasználási trendjeit, a jövedelmek és adók lecsapódási helyeit, újra kell pozicionálni Európát a virtualizálódó és globalizálódó gazdaságban. Le kell bontani a hálózati befektetéseket elbizonytalanító vagy korlátozó akadályokat, ezek között mielőbb rendezni kell a távközlési vezetékjog, valamint az újgenerációs infrastruktúra kiépítéséhez mind költség-, mint építési hatékonyság tekintetében nélkülözhetetlen, kis környezeti hatással járó új építési technológiák széleskörű használatának feltételeit. Hasonló a feladat Magyarországon is.


Merre tart az Internet?

Az Internet forgalmi szerkezete átalakulóban van. Miközben lassan csökken, de még mindig elképesztően magas (36%) az Internet éves átlagos forgalomnövekedése, hasonlóan gyors változások mennek végbe a forgalom szerkezetében.


internettrendek.png

1. ábra Internet-használati trendek


A videotartalom 2014-re az Internet forgalmának 83 %-át adja a CISCO előrejelzése szerint, a webes keresés és az adatforgalmazás a forgalom 15%-át jelenti, míg a kétirányú és interaktív forgalmak, mint a VoIP, a videotelefonálás és az online játék mindössze a forgalom 2%-áért felelős.


Az Internet Video a számítógép képernyőjén történő videonézést jelent – a korábbi bélyegnagyságú, alacsony felbontású képek helyett ma már teljes képernyős, élvezhető felbontású képet várunk el.


A TV készülékek egyre nagyobb része közvetlenül az Internetre köthető és minden kiegészítés nélkül alkalmas az Interneten elérhető tartalmak megjelenítésére.


Hangosan kopogtat az ajtón az OTT, az „Over the Top” TV, amely nem IPTV szolgáltatásként és nem kábeltévé szolgáltatásként jut el az otthonokba, hanem a jó minőséget garantáló szélessávú internet elérésen.


Ahogy ma sokezer internetes rádióállomás közül választhat az internetező és az állomások egy része a szokásos FM adókat is megszégyenítő minőségben szolgáltat zenét, holnap hasonlóan leszünk a jó minőségű videotartalmakkal is.


Az internet video mai szerény minőségével már most is az Internet forgalmának 45%-át adja, a TV-n megjelenített internetes videotartalom pedig a forgalom leggyorsabban növekvő szegmensét jelenti és 10%-nál tart – vélelmezhető, hogy ez utóbbi rövidesen dominálja majd az Internet forgalmát.


Új üzleti modell van születőben: az Internet a dedikált hálózatok, azaz a telefonhálózat, a kábeltévé hálózat és a minőséggarantált IP-alapú videoműsor-elosztó hálózat, azaz az IPTV hálózat helyébe lép. Az internet szolgáltatók nyilvánvalóan eltérő áron eltérő sávszélesség/szolgáltatásminőség kombinációkat kínálnak majd az előfizetőiknek. Ma még csak sávszélességi kategóriákat különböztetnek meg, érdemi minőséggaranciák nélkül – ahhoz, hogy ez megváltozzék, az értékláncban érdekegyeztetési változásoknak kell végbemenniük.


A differenciálás és a nyílt hozzáférés útján

Az új világban a hálózatsemlegesség egyik megközelítési módja technológiai természetű és az elérési differenciálásra épül. Itt szükséges aláhúzni azt a tényt, hogy az Internet alapelveitől annak megszületésétől nem idegen a műszaki differenciálás, csupán az egyenlősdi idealistái erről szívesen megfeledkeznek.


Az Interneten keresztül elért tartalmak és szolgáltatások nem csak eltérő sávszélességet, hanem eltérő szolgáltatásminőséget is igényelnek, tehát a versenyképes internet szolgáltató az előfizető igényének megfelelő, un. menedzselt sávszélesség-szolgáltatásminőség kombinációkat kínál, a szokásos „best effort” tipusú internet szolgáltatás mellett – ez a kétsávos modell (Two Lane Model).


Az Internet ma még csak korlátozottan alkalmas minőséggarantált szolgáltatások nemzetközi és kontinensek közötti közvetítésére, mert az Internet peering nem ad szolgáltatásminőségi garanciát – legalábbis ma még, de ez vagy megváltozik, vagy a nem minőséggarantált peeringek leértékelődnek a tartalomtovábbító hálózatok (CDN – Content Delivery Network) révén. A hálózattulajdonosok nyilvánvalóan maguk is fognak tartalmat közvetíteni a menedzselt elérésen, valamint a szabályozásnak megfelelően azt másnak is felkínálják. Az EU nyílt hálózati hozzáférési elve a garancia arra, hogy az állami támogatással létrehozott szélessávú infrastruktúrák nem válhatnak monopólium forrásává. Sokkal nehezebb szabályozási kihívásnak tűnik annak a megoldása, hogy az állami támogatás nélkül épülő újgenerációs hálózatok ne váljanak monopólium forrásává.


Kiegyezés vs szabályozás

Nehéz arra vonatkozóan prognózist adni, hogy vajon milyen szabályozási rendszer segíti talpra állni a hálózatos és a tartalomipar fejlődését kiegyensúlyozottan szolgálni képes új üzleti modellt. Valószínűsíthető, hogy szent tehénnek tekintett további dogmák átértékelésére lesz szükség.


A fentiek szerint már előre vetítettük az Internet-idealisták szent tehenének, az ”egyen-Internet, mindenkinek, mindenféle célra” elvnek a várható reformját. Arra még várni kell (lehet, hogy időtlen időkig…), hogy a szabályozás esetleg kiterjedhet a tartalomra is, legalábbis annyiban, hogy az Internet, mint speciális kétoldalú piac kezelhető legyen a gazdasági szabályozás technikáival.


Az ellenérdekelt felek vagy képesek lesznek feloldani a hálózatos és a tartalmi iparágak költség- és profitfelosztási konfliktusait az üzleti ésszerűség és az alkuerő platformján, vagy szükség lesz az állam szabályozási beavatkozására. Ellenkező esetben sérül a polgárok tartalomhoz jutási joga. Lehet, hogy a felek jobban teszik, ha a megegyezésbe menekülnek…


A dogmatikusan értelmezett hálózatsemlegesség megsértésének ideológiai alapú (szintén dogmatikus) tiltása mai értelmezés szerint nem csak értelmetlen, hanem káros is. A szolgáltatások differenciálása önmagában nem hálózatsemlegesség-sértés, hanem lehetőség és szükséglet is egyidejűleg. A mai Európában nincs szükség ex-ante szabályozásra, hanem minden egyes sértés-gyanús esetet egyedileg javasolt közgazdasági értékelés alá venni. Az eddigi tapasztalatok alapján néhány megítélési alapelv megfogalmazható.


Nem megengedhető, hogy a jelentős piaci erejű hálózatos szolgáltató nem hálózatos szerepében szerezzen mások kárára műszakilag és gazdaságilag nem indokolt előnyt, azaz saját szolgáltatásait és tartalmait előnyben részesítse másokéval szemben.


A vizsgálati célpontoknak tehát elsősorban a vertikálisan integrált, hálózatos szempontból pedig jelentős piaci erejű szolgáltatókra kell irányulniuk. Azt is be kell látni, hogy éppen a az ésszerűtlen hálózatsemlegesség-szabályozás kényszerítheti ki a vertikális integrációt – vékony a szabályozási mezsgye. Az sem megengedhető, hogy a hálózatos szolgáltató az egyenlő bánásmód megsértésével, szelektíven preferál vagy diszpreferál egymással versengő tartalmakat.


Tehát időkényszer nélkül, alapelvek ismeretében, érdeklődéssel várhatjuk a US Supreme Court és az Európai Bizottság döntéseit hálózatsemlegesség ügyben. Remélhetőleg jó döntések születnek, amelyek elősegítik mind a válságból kilábalást, mind a harmonikus fejlődést.


 



«««